jogviszonyait szabályozó magánjog közötti különbséget felismerték s a kettőt, mint teljesen önálló anyagot kezelték. A fejlődés ezen stadiumában tehát a jog mint két különálló rész jelentkezik. Az egyik rész, mint az állam szervezetét és cselekedeteit szabályozó szerv kifejezést nyer a közjogban, a másik rész pedig, mint az állampolgárok egymás közötti jogviszonyait szabályzó szerv kifejezést nyer a magánjogban.

Az erkölcstan föelvei, a mit már az indiai, de még inkább a görög bölcsek tanítottak, úgymint: „Tisztességesen élni" (honeste vivere), „Senkit sem bántani" (neminem laedere) és „Mindenkinek a magáét megadni" (suum cuique tribuere) képezték a római magánjog alapkövét. Ezen elveket azonban a maguk teljességében megvalósítani a pogány Róma nem tudta s így bármely alaposan dolgozta is ki a jogrendszert, az a mindinkább uralomra jutó keresztény eszméknek megfelelni képtelen volt, a mennyiben a rabszolgaság intézménye, azaz a jogképesség hiánya, illetőleg nagymérvű korlátozása a keresztény elvekkel ellenkezett.

A rabszolgaság intézményének eltörlése és az általános jogképesség elvének megvalósítása a kereszténység érdeme. A szabadság és az egyenlőség elvein alapuló kereszténység a pogány Rómát tönkretette és a keresztény Európát, vagyis a középkort létesítette. A keresztény elvek szerint minden ember szabad és egyenlö. (Omnes homines liberi et aequales sunt.) Ennélfogva minden ember személy, azaz jogalany s minden ember az állam védelme alatt áll. Az állampolgárság tehát mindenkit megilleti s a magánjogi képesség sincs senkitől sem megvonva.

A kereszténység tehát minden ember jogalanyiságát feltétlenül elismeri s ennélfogva mindenki szerezhet jogokat. és vállalhat kötelezettségeket. Ezen képesség azonban kizá

rólag egy jogi fogalom, vagyis egy lehetőség, a mennyiben jogokat szerezhet és élvezhet mindenki, a ki erre tényleg képes, a lehetőség e tekintetben senkinél sem hiányzik. Jogképességgel tehát minden ember bír, ellenben nincs meg mindenkinek a jogok megszerzésére való tényleges képessége.

A kereszténység tehát az erkölcstan első két tételét megvalósította a felebaráti szeretet, vagyis az altruismus tana folytán. A harmadik tételt ellenben csak részben valósítottta meg a szabadság és az egyenlőség elvének általánosságban való keresztülvitele, vagyis a jogképességnek általános elismerése által.

A modern társadalmi fejlődés az, a mely a kereszténység által megvalósított szabadság és jogegyenlőség általános elvét, vagyis a jogképességet nemcsak a jogi, de a tényleges oldalról is megvalósítani törekszik, azaz a jogképesség tartalmának tényleges érvényesülését mindenkire nézve kifejezésre juttatni akarja. Ezen feladat megoldására van hivatva a manapság még teljesen félreismert socialismus, a melynek lényege ugyanis sem a vagyonegyenlőségben s az azzal kapcsolatos vagyonfelosztásban, sem a vagyonközösségben, hanem a munkarendszer állami szabályozásában áll. A munkának a társadalom alapjává. tétele a socialismus tulajdonképeni alapelve s egyszersmind létjogosultságának sarkköve.

Az egységes munkarendszer elvén alapuló társadalmi rend tehát az, a mely a kereszténység által létesített általános jogképesség belső tartalmát is megvalósítja és nemcsak a jogok megszerzésére való képességet, hanem a jogok tényleges élvezetét is általánosságban keresztülvinni van hitvatva. Megadni minden egyesnek azt, a mit munkája folytán tényleg megérdemel, a socialismus alapeszméje s egyszersmind kiindulási pontja. Egy oly elv,

a melynél tökéletesebbet emberi társadalom alig létesíthet s a mit még azok is elismerni kénytelenek, a kik a socialismust mint kizárólagos rosszat, mint a társadalom visszafejlesztését tekintik. A munka a javakban való részesülés egyedüli mértéke s az állam és a társadalom sarkköve. „A chacun selon sa capacité, à chaque capacité selon ses oeuvres." Saint Simon.

A keresztény és a socialis eszmék behatása következtében az újkori nemzetek nem képeznek oly befejezett nemzetegységet, mint az ókori nemzetek, a mennyiben ezen eszmék őket egy láthatatlan kötelékkel egybefüzik, a nélkül azonban, hogy ezáltal nemzeti sajátságaikat elvesztenék. Ezen jelenségben fekszik éppen az újkori nemzetek nagyszerű fejlődési menete, a melynek végső czélja azonban elöttünk még teljesen el van rejtve.

II. FEJEZET.

A jog fajai.

Irodalom: Savigny: System des heutigen Römischen Rechts. Schilling Lehrbuch für Institutionen und Geschichte des Römischen Privatrechts. Zimmern: Geschichte des Römischen Privatrechts. Thibaut: System des Pandektenrechts.

Dernburg: Pandekten.

Berner Lehrbuch des Deutschen Strafrechts. Nagy: Magyarország Közjoga. Lechner : Közjogi jegyzetek. Wlassits: Büntetőjogi jegyzetek.

1. §.

Tárgyi és alanyi jog.

A jog fogalma kettős természetű. A jog ugyanis egyrészt az államot és a társadalmi életet szabályozza s mint ilyen egyúttal meghatározza azon cselekvési kört is, a melyen belül az egyéni akarat érvényesülhet. Az ezen tárgyi (objectiv) értelemben vett jog mindig mint szabály (norma) jelentkezik. Tárgyi jog és jogszabály tehát azonos fogalmak.

Másrészt a tárgyi jog által meghatározott egyén cselekvési szabadság maga is jognak neveztetik. Az ezen alanyi (subjectiv) értelemben vett jog mindig mint jogosítvány (facultus agendi) jelentkezik. Alanyi jog és jogosítvány tehát azonos fogalmak.

A mi az alanyi jognak a tárgyi joghoz való viszonyát illeti, a kettőnek egymással kölcsönhatásban kell állania s a kettőnek egymással való harmoniája az igazságosság.

2. §.

Közjog és magánjog.

A jog, mint a társadalom rendező szerve, kettős hivatással bír s e szerint két föcsoportra oszlik, úgymint közjogra és magánjogra.

A tárgyi jog ugyanis egyrészt az államot szabályozza s mint ilyen a tárgyi értelemben vett közjogban nyer kifejezést, másrészt szabályozza az egyeseknek egymás közötti viszonyait, vagyis meghatározza az emberi szabadság, illetőleg cselekvési kör határait s mint ilyen a tárgyi értelemben vett magánjogot képezi.

Az alanyi jog szintén egyrészt mint közjog, másrészt mint magánjog jelentkezik. Mint közjog jelenti az állampolgárnak mint ilyennek az állam irányában fennálló jogosítványait és kötelességeit, mint magánjog pedig jelenti a tárgyi jog által megengedett tényleges hatalmat a cselekvések tekintetében.

Az objectiv értelemben vett közjog tehát magának az államnak jogi szabályozását képezi. Meghatározza egyrészt az állam szervezetét, másrészt rendezi az állami cselekvéseket. „Publicum jus est quod ad statum rei Romanae spectat." A közjog tehát az állam szervezetének és működésének rendje, vagyis az államot szabályozó jogtételek összessége.

A közjogi szabályok ennélfogva természetükhöz képest kétfélek, a mennyiben egyrészt az államot magát szabályozzák, vagyis annak szervezetét határozzák meg, másrészt az állami cselekvéseket rendezik. Azon jogszabályok Összessége, a melyek az állam szervezetét, vagyis az alkot